A vállalati életben az iparágon belüli teljesítmény és a rangsorok jelentősége régóta meghatározó, a rangsorkészítés a kapitalizmus több száz éves hagyománya és a verseny egyik izgalmas pillanata. Attól függően, hogy mekkora és milyen fejlettségű országról van szó, az első húsz, ötven, netán száz legjobb vállalat rangsorába bekerülni egyre nagyobb dicsőségnek számít. A legjobbakat számba vevő nemzetközi rangsorban pedig akárcsak az első harmadban vagy a legfelső 10%-ban helyet kapni igen nagy elismerésnek számít. Az összteljesítményt jól ki lehet fejezni néhány kulcs-mutató segítségével, amelyek a végső pénzügyi teljesítményt sorolják be. A pénzügyi teljesítmény ugyanis összegzi, és jól képezi le a vállalati teljesítményt, és ami fontosabb, a vállalat piac és a vállalat/részvény-tulajdonosok által is megfogalmazott, részvénytartással megerősített teljesítményét, függetlenül attól, hogy fogkrémet, cipőt, autót vagy éppen életbiztosítást kínál. A tőzsdén jegyzett, részvényeit bárki által megvásárolható, jól teljesítő vállalatot például a historikus, sok éven át tartósan magas, egy részvényre jutó hozam vagy annak stabilitása (alacsony szórása) is kiemelheti és sokáig a mezőny felett tarthatja.

A sportban is beszélhetünk mérhető „pénzügyi teljesítményről” mind az egyéni sportolók, mind a csapatokat illetően, valamint az azok mögött felsorakozó vállalatok, szponzorok tekintetében is. Az elöl, középen és hátul állók közötti pénzügyi teljesítmények arányait illetően azonban a sportban gyakran nagyon erősen képesek torzítani azok a bevett pénzügyi mutatók, amelyek az egyéni sportolók, a csapatok fajlagos, egy főre (játékosra, vezetőre) jutó javadalmait és a sportvállalati összteljesítményt mérik (10-szeres vagy akár 100-szoros különbségek is könnyen kialakulhatnak ebben a fajlagos szemléletben).

Egy korábbi írásomban arról értekeztem, hogy vajon hatékony piac-e a játékos-piac az igen népszerű sportágakban (labdarúgás, amerikai futball, hoki, atlétika, stb.). Abban az írásban arra jutottam, hogy viszonylag jól, bár messze nem tökéletesen áraz a játékos-piac [Hatékony-e a játékos-piac? brainsporting.tf.hu, 2017. május 23.]. A profi sportiparokban csak a sorrend számít! Itt a nagy „igazságtalanság”, hogy az iparszerű működésben az élen állókat sokkalta jobban díjazza a piac, mint amekkora mértékű különbség van a leadott fizikai teljesítmények között. Az első, a második, harmadik és a tízedik, huszadik jövedelme között aránytalanul nagy szakadék tátong, akár százszoros is lehet a szorzó. Ilyen hatalmas fajlagos jövedelmezőségi különbség viszont nem igen fordulhat elő a vállalati rangsorok esetében, mert ott sokkal, de sokkal sűrűbb a pénzügyileg jól teljesítők mezőnye: ez azt jelenti, hogy még a tízedik, huszadik vállalat is kiemelkedően jónak nevezhető, ami egyben azt is jelentheti, hogy jó eséllyel előbbre is kerülhet. Evvel ellentétben, akár a focit, akár a profi kosárlabdát vagy a teniszt nézzük, igazán kiemelkedő pénzügyi eredményt (egyéni – klub - szponzor, tehát iparág-szinten) csak a rangsor legtetején lehet produkálni. Igazán nagy marketing – és fizető közönség vonzó – ereje ugyanis csak az elitben játszó versenyzőknek, maximum a legjobb négyben végzőknek van. Az egyéni sportokban pedig szinte csak a győztest ünnepeljük, a második, harmadik helyezettet hamar elfeledjük. Az emberi természet és a közönség már csak ilyen. Pénzügyileg persze a dobogó alsó fokai is kifizetődők, a helyezettek sem nincstelenek, sőt, a teljes mezőny is remekül megél a díjakból ahhoz képest, hogy mit lehet keresni akár egy kiemelkedőnek rangsorolt vállalatnál nem csúcsvezetői minőségben. A sportolónak azonban viszonylag rövid, 10-15 éves kereső karrierje alatt kell megalapoznia vagyonát. A tőzsdén jegyzett vállalatok világában azonban nyugodtan szerethetjük akár csak a 10. vagy csak a 20. legjobb helyezettet, akkor is jól járhatunk anyagilag. Ha 500 részvényünk közül egyesek bent vannak a legjobb tízben, húszban vagy akár 50-ben, az osztalékok láttán bizony boldogan dörzsölhetjük tenyereinket.
De mindkét területen, sportban és a vállalati szférában is megtalálható egy sajátosan egyenlőtlenítő jövedelem-eloszlási tendencia, amely szerint a felső 20% viszi el a kiosztott/megtermelt pénz 80%-át, és az alsó 80%-nak meg kell elégednie a kiosztott/megtermelt pénz 20%-ával. Senki nem állítja, hogy ez igazságos, de hogy valóság-közeli arány, az bizonyos.