A múlt századi illemtankönyvek előszeretettel ajánlották a „Van szerencsém!” köszönést. Ez utalhat arra is, hogy talán lehet épp itt és most szerencséje annak, aki így üdvözli azt, akivel épp itt és most találkozott.

A kanadai hokiliga legjobbjainak túlnyomó része az év első felében született. Nagy hiba lenne, ha a horoszkópban keresnénk a magyarázatot. Másról van szó. Óriási szerencséje van egy januári születésű gyereknek. Ezekből a testileg fejlettebbekből válogatnak a serdülő csapatokba. Utána mi történik? A kiválasztottak jobb edzőt kapnak, több odafigyelést, sokkal több meccset játszanak és el is húznak a többiek mellett és bekerülnek a válogatottba. Malcolm Gladwell „Kivételesek” című könyvében, sok más példával is illusztrálja, hogy nem csak a munka az, ami meghatározza a sikert.
Egy évvel a Google megalapítása után kevesebb, mint egy millió dollárért akarták eladni a céget, de a vevő túl magasnak találta az árat, írta Daniel Kahneman a „Gyors és lassú gondolkodás” című könyvében. Szerencse volt-e vagy nem? Kinek? A tulajdonosoknak most több pénzük van. Vajon nekünk szerencse lett volna, ha mások fejlesztik a keresőprogramot? Az üzleti sikerekről szóló történetek azt az érzést keltik bennünk, hogy megértettük a múltat, és képesek vagyunk a jövőt megjósolni. Az üzleti irodalom szívesen ad a kezünkbe olyan könyveket, melyek egy-egy szervezet tündöklésének történeteit mutatják be. Ezekben a történetekben következetesen eltúlozzák a döntéshozók emberfeletti képességeit. Fontosabbnak ítélik a tehetséget és az akaratot, mint a szerencsét. Kahneman nyomán a megértés illúzióját táplálják, és teljesen figyelmen kívül hagyják a szerencse meghatározó erejét.